Mint minden fajta, az újfoundlandi története is az idők homályába nyúlik vissza. A fajta történetével összefüggő első dokumentált időpont 1497, mikor John Cabot felfedezi New-Foundland szigetét. Ettől az évtől számíthatjuk a fajta történetét. Az észak-amerikai indiánoknak mindig is voltak kutyái. 1547-ből származik az első feljegyzés, mely az indiánok kutyáit is leírja. A beohut indiánok kutyái közepes méretű, sötét szürke vagy fekete, de mindig egyszínű kutyák voltak. Karcsúbbak voltak a mai újfoundlandinál, csontozatuk és fejtípusuk is gyengébb volt. Ezeket a kutyákat az indiánok vízi vadászatra használták tavakban és mocsarakban. Az indián kutyák fontos jellemzője az egyszínűség, ugyanis közvetlen leszármazottai az amerikai fekete farkasnak. Az indiánok bevett szokása volt, hogy tüzelő kutyáikat éjszakára az erdőben egy fához kötötték, azt remélvén, hogy a farkasok befedezik őket. A mai retrieverek ősei szintén indián kutyák voltak, így az újfoundlandi rokonai az FCI fajtabeosztásával ellentétben nem a kettes fajtacsoportban keresendők, hanem a nyolcasban, az újfoundlandival közös származási hellyel rendelkező retrieverek között. Emlékezzünk csak vissza, a retrieverek ősei az ún. St. John’s kutyák voltak, akik New-Foundland első fővárosáról kapták nevüket.

Az amerikai kontinensre érkező európai telepesek – portugálok, franciák, baszkok stb. – kutyáikat is hozták magukkal, masztiff, illetve hegyikutya jellegű tarka (!) egyedeket. A telepeseknek értelemszerűen nagy és erős kutyákra volt szükségük. A bevándorlók kutyái keveredtek a bennszülött kutyákkal, így fokozatosan hosszúszőrű, sűrű, tömött aljszőrzetű, "időjárásálló" kutyák alakultak ki. Lokálisan bizonyos mértékben eltérő típusok alakultak ki. A fajta kialakulására nagy hatással voltak a spanyol masztiff-, illetve pireneusi hegyikutya-szerű kutyák, akárcsak az ír vízi kutya. A XVII–XVIII. századon végighúzódó folyamat révén a XIX. századra kialakult az újfoundlandi mint fajta, ekkortól beszélhetünk tenyésztésről.

Az európai kutyák közreműködésével kialakult fajta egyedei a XIX. század folyamán meg-, illetve visszaérkeztek a kontinensre, azon belül is Angliába. Ezek a kutyák nagyok voltak és fehér-fekete színűek. Méretük és fogyasztásuk révén az arisztokrácia körében váltak igazán ismertté és kedveltté. Ezeket a fehér-fekete példányokat a bernáthegyi tenyésztésébe is bevonták. Bizonyára sokan ismerik Sir Edwin Henry Landseert, aki lelkes festőművész volt, s annyira megszerette a fehér-fekete újfoundlandikat, hogy e kutyák minden képén szerepeltek. Sir Landseer 71 éves korában, 1873-ban hunyt el. Ekkor kezdtek Európában is megjelenni az egyszínű fekete újfoundlandik, így a fehér-feketéket megkülönböztetendő, a főnemes festő emlékére landseernek nevezték el. Amerikában a fehér-fekete újfoundlandikat manapság is landseernek hívják, de a színváltozatok között típusban nincs különbség. Csak a kontinensen, az FCI országaiban saját standarddel rendelkező külön fajta a landseer.

A fekete újfoundlandik korábban valamivel kisebbek, így használhatóbbak, igazi mindenes kutyák voltak. Vadásztak, halásztak, őrizték a házat, kocsit húztak, télen szánt. A vízből mindent kihoztak, hajókötelet, vízbe esett tárgyakat, a halászoktól elszökött halakat, bizonyos esetekben élőlényeket is. Az újfoundlandi született mentési képessége azonban csak legenda. Ezzel a kutyával valóban nem lehet együttfürödni, de nem azért, mert az embert minden áron kimenti a vízből, hanem éppen ellenkezőleg: puszta szeretetből inkább vízbe fojtja gazdáját, miközben hatalmas testével ráúszik, vagy csak többkilós mancsát helyezi az emberre. Régen a tengerészek gyakran hajóikon is magukkal vitték kutyáikat, az újfoundlandi minden szituációban helyt állt, de emberek mentésére csak előzetes kiképzés után alkalmas. Amerikában ma is nagy hagyománya van a dolgozó újfoundlandinak, számtalan klub foglalkozik szán- és kocsihúzó versenyek rendezésével, de más engedelmességi és ügyességi vizsgák is léteznek.

A képzőművészetben nemcsak Sir Landseer festményein szerepel az újfoundlandi, a grafikától a kisplasztikáig számtalanszor megörökítették. Renoir fehér-fekete újfoundlandit ábrázoló festményét a new york-i Metropolitan múzeumban állították ki. Az irodalomban Lord Byron verse az egyik leghíresebb alkotás a fajtáról, de Sir Walter Scott, Charles Dickens és Robert Burns is nagy újfoundlandi rajongó volt.

Az amerikai Kennedy család mindig is tartott újfoundlandikat. Robert Kennedy kutyáit mindig Brumisnak keresztelte. Bobby lányának, Courtney Kennedynek ma is újfoundlandija van. Egyik kutyája szintén a Brumis nevet kapta, s mivel édesapja kutyái is a Little Bear kennelből származtak, az újfoundlandi teljes neve Little Bear’s Brumis II.

Az Európába érkező újfoundlandit, bár már kialakult fajta volt, a kontinensen is érték behatások, például a tibeti masztiff révén. Érdekes példa az Amerika és Európa közötti kölcsönhatásra a harmadik U. S. Champion újfoundlandi, a fehér-fekete Graydon’s New Jersey Big Boy, ő volt ugyanis az első import Amerikában. Az első amerikai Champion egyébként egy Sam nevű kutya volt 1883-ban, a második az ismeretlen származású, csak győzelmei által regisztrált Major II.

Ch. Shelton Viking 1908-ban a híres Crufts kiállítás legszebb kutyája lett. 1914-ben az Amerikai Kennel Club 22 újfoundlandit regisztrált, tíz évvel később, 1924-ben már 138-at, 1934-ben 179, 1968-ban pedig 980 egyedet. Ez az emelkedő tendencia napjainkban is tart.

A huszas-harmincas években nagyon jelentős újfoundlandi kennel volt a Waseeka, Miss Elizabeth Loring tulajdonában. Az ötvenes évek jelentős tenyészete volt a Dryad. Tulajdonosa, Drury hosszú éveken keresztül volt az Amerikai Újfoundlandi Klub elnöke, s ő volt az első komplett, kizárólag a fajtáról szóló könyv szerzője. A Dryad kutyákhoz hasonlóan a Little Bear kennel kutyái is eljutottak a világ minden tájára, s nagymértékben meghatározták az európai újfoundlandi tenyésztést, különösen a dán, majd később az olasz tenyésztők munkáját. A Dryad és Little Bear kutyákra alapulnak a hatvanas-hetvenes években olyan híres kennelek, mint például a Kylika Betty McDonall tulajdonában – ő később szintén az amerikai klub elnöke lett –, a később az ő kutyáira épít Dave és Peggy Helming, a nyolcvanas-kilencvenes évek meghatározó kennele a Pouch Cove tulajdonosa.

Európában a huszas-harmincas évektől kezdődően indul az újfoundlandi tenyésztés, elsősorban angol importokra szorítkozva. Némi amerikai import is érkezik, de ez inkább az északi államokra korlátozódik. A századforduló után nagyon népszerű a fajta Angliában és a kontinensen is. Nagy tenyésztő nemzet Németország, Franciaország és Anglia. Magyarországon is van néhány egyed, de a populáció nem számottevő. Idővel a kontinensen az újfoundlandi tenyésztési irányzata nem követte az amerikai stílusú kutyákat, így aztán a nyolcvanas-kilencvenes években teljesen más küllemű kutyákat látni Amerikában és például Németországban. Dániában a tenyésztés és a tenyészegyedek kiválasztása mindig is követte az amerikai stílust, előírásokat, így meghatározóvá válik a dán újfounlandi tenyésztés. Európában napjainkban is Dánia a legmeghatározóbb újfoundlandis nemzet, elég csak Birgitte Gothen Ursula Soren Wesseltoft Bjornebanden kennelét említeni. Minden évben a világkiállításnál is fontosabb újfoundlandis találkozó a többnapos Arany Kupa, melyen naponta 300–400 kutyát bírálnak. Ennek mintájára több más európai ország, például Olaszország is rendez Gold Cup-ot, napi 200–300 kutyával. Ez a kiállítási forma hazánkban is létezik, igaz, csak 40 kutyával.

Magyarországon 1992 óta létezik Újfoundlandi és Landseer Klub. A MEOE keretein belül próbálja összefogni a csekély magyar állományt, erősíteni, szervezni a fajta barátait és tenyésztési irányvonalat mutatni. Bár a hazai populáció nem túl nagy, a magyar újfoundlandik világhírűek, még az amerikai Pouch Cove kennel is használ magyar kutyákat. Nincs olyan európai vezető tenyészet, mely ne támaszkodna magyar újfoundlandikra. A lapzártánk után kezdődő dán Arany Kupán idén hat magyar kutya indul. A nagyszabású eseményről lapunk következő számában exluzív tudósítást olvashatnak.

Az újfoundlandi amilyen hatalmas, olyan kedves. Gyerekszerető, a kicsiktől mindent eltűr. Megbízható család, gazdáihoz messzemenően alkalmazkodik. Kreatív, odaadó, figyelmes, hűséges. Méltó társa a huszonegyedik század emberének is.